Törökországi kalandozások (2010 július 4- 20)

Az utazás
Közel másfél órás késéssel érkezett a busz a csíkszeredai találkozóhelyre, ahol az udvarhelyi csapat, a csíkszeredai zenészek és jómagam csatlakoztunk a balánbányai táncosokhoz. Izgatottan vártuk, az utazás kezdetét, így mindenki a Brassói út felso szakaszát figyelte, mikor tunik fel végre a várva várt csapat. És útnak indulunk... Vajon mi vár ott ránk? Mindenkit ez a kérdés foglalkoztat, de leginkább talán azt, aki mindennek a megálmodója és megszervezoje volt, és akinek nem kevés idejébe, energiájába, fáradozásába került összehozni a csapatot, megnyerni a szülok bizalmát, engedélyét, megszerezni az összes lehetséges támogatót. Beleegyezésük, segítségük és hozzájárulásuk nélkül ez az álom talán nem is válhatott volna valóra. Mindezek ellenére, Csaba szemmel láthatóan jókedvuen, bizakodón tekint az elkövetkezo tizenhat nap elébe. És igaza van… Olyan országba megyünk, ahol jó szívvel, tárt karokkal várják a vendéget, ahol kelloképpen nyitottak és kíváncsiak mindarra, ami más.
És máris Sepsiszentgyörgyön vagyunk, ahol a harmadik zenészünk csatlakozik hozzánk a barátnojével. Így teljes a csapat.
És megyünk tovább, elhagyjuk Brassót, már a Déli Kárpátokat szeljük át, melynek legmagasabb csúcsát felho borítja, Csaba mesél, én például nem is tudtam, hogy földrajz szakos, mert hogy született pedagógus, az rögtön meglátszik abból, ahogyan a gyermekekhez viszonyul, akik hallgatnak rá és szemmel láthatólag imádják ot. Jó példa erre a következo mókás pillanat: megállunk Banesti mellett, ahol rögtön felfedez egy lengohídat és anélkül, hogy sejtenénk mirol van szó, libasorba állít és felvezet minket a hídra… Itt készül el az elso csoportkép.
A 45. szélességi foknál megebédelünk, aztán meg sem állunk Giurgiu-ig. A buszon vidám izgalom, zeneszó, jól esik az ember szívének-lelkének, teljesen ráhangolódunk a közös célra: székely-magyar tánccal, muzsikával meg fogjuk nyerni vendéglátóink szívét.
És ott vagyunk a román-bolgár határátkelonél, átjöttünk a két országot összeköto Duna-hídon, aztán a bebocsátást nyerünk Bulgáriába, a tisztítótuzbe, hogy azután már Törökországba, a menyországba kerüljünk. A megtisztulás egy jókora nyári záporral kezdodik, hátrahagyjuk Ruse-t, Byala-t, Petko Karavelovo-t, aztán V. Tarnovo és Gurkovo, Stara Zagora, Simeonovgrad is mögöttünk marad. Hol van a kiút a tisztítótuzbol, a labirintusból, ugyanaz a kérdés foglalkoztat mint Dantét, vagy még annak elotte Thézeuszt, és hát nekünk is jól jönne Ariadné aranyfonala, hogy kijussunk végre. Közel egy órája körözünk, mégse találjuk a Svilengradból kivezeto utat, át kellene keljünk a Marica folyón, de a Törökországba igyekvo turistát nem nagyon kényeztetik errefelé, az útjelzo táblák minimálisak, az ami van is félrevezeto. Minden lepukkanva, szörnyu ez az ország, úgy tunik mintha csak madarak, de emberek egyáltalán nem járnának errefelé. Végre megtaláljuk a helyes irányt és közeledünk a határhoz, ezt is csak az út menti, többnyire török kamionokból álló kilóméteres sorok jelzik. A határátlépo bolgár oldalán leszállunk a buszról, egyenként megyünk át egy épületen, ahol az útleveleinket ellenorzik. A török oldal civilizáltabb, de a rengeteg autó, elottünk sorakozó busz miatt sokat kell várni. És végre egy kellemes meglepetés: már nem kell 10 €-s vízumot váltani, mindenki kapott egy pecsétet és kész. A második, ennél jóval nagyobb szerencse egy magyarul jól beszélo török buszsofor révén ér bennünket, akirol megtudjuk hogy évek óta Magyarországon dolgozik és aki néhány perc alatt elintézi, hogy a török vámos megelégedjen annyival, hogy felnyitogatják neki a csomagtartókat. Így szerencsére megmenekülünk attól, hogy minden csomagot egyenként behurcoljunk az oldalépületbe csak azért, hogy átvilágítsák oket. És végre újra elindulunk, elszáguldunk Edirne (Drinápoly) mellett, Isztambul felé. Az egész társaság alszik, a sofort, Emesét és engem kivéve, az álom teljesen kipattant mindkettonk szemébol, mikor a visszapillantó tükörben megláttunk, hogy a „Motor úr” nagyokat ásít és laposakat pillogtat a kormány mögött. Édes Istenem, csak le ne koppanjon a szeme... És túljutottunk a holtponton, Isztambul közelében gyönyöru napfelkeltének lehettünk tanúi, aztán nemsokára a várva-várt pillanat: feltunik a Boszporuszon átvezeto hídfo. Bár a ”lényeg”, vagyis a Kék Mecset és a Hagia Sophia nem látszik, teljesül a régi vágyam… Legutóbb ugyanis, a boszporuszi hajózás közben még csak vágyakozva tekintettem a hídon áthaladó forgalomra, most meg fentrol, a hídról is láthatom az azúrkék tengerszorost. És nemsokkal azután már Ázsiában haladunk tovább Izmit felé, Ankara irányába. A buszon jó a hangulat, a zenészek jóvoltából újra szól a muzsika. A jobb oldalunkon lévo gyönyöru kék és rendkívül tiszta víz a térkép szerint nem más mint a Márvány tenger, a bal oldalon magas cserjékkel, fákkal borított hegyek magasodnak. Rövid piheno, aztán sorra maradnak el mögöttünk az autópálya menti településeket jelzo táblák: Emirdag, Disli, Cay, Eber, Atakent... No, még csak körülbelül 16 km a célig... Aksehirhez közeledve az út mentén cseresznyefák, tele érett gyümölccsel.

Aksehir
És végre beérünk a városba és rögtön feltunik egy érdekesség, egy turbános, kaftános figura, aki fordítva üli meg a szamarat. Róla késobb kiderül, hogy nem más mint Nassredin Hoca, vagyis a számunkra a román irodalomból ismert Nastratin Hogea, aki idos korában ebben a városban élt, és ide is temették el.
Találkozunk a szervezokkel, elvezetnek a szálláshelyünkre, egy egyetemi központ bentlakásában fogunk lakni, amely elég messze esik a várostól. Aztán végre elfoglaljuk a szobáinkat. A csoportvezetoink valóban annyian vannak mint a törökök, késobb derül ki, hogy vigyáznak is ránk, ahogy csak tudnak, a programon kívül moccanni sem lehet. Köztük van egy román származású hölgy, Angelica, akit a városban Jenica-nak szólítanak, és akit, kislányával, Pelinnel együtt végül nagyon a szívünkbe zárunk. És meg kell említenem a kis kopasz idos embert is, akit magunk között ezerféleképpen nevezünk. Mi például, székelyes egyszeruséggel, Tátának… O tunt a legszigorúbbnak, de végül kiderült, aranyból van a szíve. Mindvégig olyan szeretettel gondoskodott rólunk, hogy végül Tátáka lett belole.
Aztán irány a vacsora. A berendezés alapján egy olyan teremrol lehet szó, amelyben lakodalmakat bonyolítanak le, minden takaros, tiszta és finom. Vacsora után a fesztivál nyitóünnepségére megyünk, ahol tanúi lehetünk milyen lazák a törökök, mennyire tudnak és szeretnek mulatni. Mire a foattrakció, a várva várt török énekesno feljön a színpadra már mindenki együtt énekel, táncol, jól érzi magát. Minket is magával ragad a hangulat, de megyünk vissza a szállásra, ahol megismerkedünk a ciprusiakkal. Már elso este kezdetét veszi a közös éneklés- és táncsorozat, és folytatódik egész itt-tartózkodásunk alatt. Így talán az sem teljesen véletlen, hogy az elso meghívás is ettol a csapattól érkezik: oszre Észak-Ciprusba várják a tánccsoportot.
Másnap elkezdodik a fellépések sorozata, eloször az utcán összesereglett érdeklodok elott, aztán magának a török külügyminiszternek, kinek érkezésekor az összes fesztiválon résztvevo tánccsoport sorfalat áll, de csak egy táncol neki, a mienk. És tetszik is neki, hogy is ne tetszene, kedvesen elbeszélget a táncosokkal, megsimogatja a kislányok arcát - többek között az Ingridét – érdeklodik, hogy érzik magukat, tetszik-e nekik Törökország. És a nagy nap tiszteletére, ma nem a szokásos helyen, hanem a már megszokott, domboldali helyszínen lévo egyik vendégloben ebédelünk.
Közben a napi fellépések során megismerkedtünk az összes többi résztvevo csapattal, sorra végigkövettük a táncaikat, aztán este együtt buliztunk törökökkel, osztrákokkal, magyarokkal, ciprusiakkal…
Aztán lassanként a várost is felfedeztük. Az egyik fellépés után végigsétáltunk az óvárosi részen, bementünk egy dzsámiba, a helyi temetoben pedig meglátogattuk a híres anekdotahos sírját. Akkor jöttünk rá, hogy ott vagyunk a világ közepén... Onnan követtük végig az éppen végéhez közeledo dél-afrikai fotbalvilágbajnokság negyeddöntojét.
A legmaradandóbb élmények közé tartozik a kirándulás Egirdir-be, a gyönyöru, édes vizu tóhoz, amelyet Csaba jóvoltából azonnal birtokba vehettünk. O csak a félszigetetet tartotta meg magának, de azt is megmutatta nekünk, akkor értettük meg miért is ragaszkodik hozzá oly nagyon. Így hát kellemesen telt az ido, úszkáltunk, napoztunk, aztán vissza Aksehirbe, a délutáni fellépésre.
Az utolsó három este fontos események zajlottak, az elso a szervezok által megvalósított közös táncház, az ú.n. cultural exchange. Ez arról szólt, hogy minden csapat ad egy csipetet a magáéból a többieknek is. Nekem mégis úgy tunt, hogy a legközvetlenebb kapcsolat Európa és Törökország között általunk valósult meg. Ennek gyümölcseként aztán az utolsó két este a Fekete tenger partvidékén lévo Zonguldak városából érkezett tánccsoporttal buliztunk. Az elso ezek közül, a szabadtéri valóban fergetegesre sikerült, második este azonban a nélkülözhetetlen hangosítási technika hiányában csak a félemeleti termecskében tudtunk összegyulni, és mivel másnap mindannyian útra keltünk, elég hamar elbúcsúztunk egymástól.
Útban Malatya felé, Kappadókia
Reggel pakolás, gyors reggeli, kihordjuk a csomagokat, ellenorizzük a szobákat nem maradt-e még valahol valami, aztán indulás... Természetesen megálltunk annál a jellegzetes épületnél, melyet az érkezésünkkor elsoként pillantottunk meg és naponta jó néhányszor elhaladtunk elotte. Arról az épületrol van szó, melynek homlokzatát Nassredin Hoca szobrai díszítik. Itt készítettünk egy újabb csoportképet, aztán ló és szamár hiányában fel a buszra... Indulás újabb kalandok felé. Két rövidke piheno és az ebédszünet után elértük Konyát, a kétmillió lakosú járási központot, és úgy átsuhantunk rajta, hogy észre sem vettük. A törökök számára nagyon fontos az infrastruktúra, ennek már ezelott is tanúja voltam, foként az európai részen, de azt a világért sem gondoltam volna, hogy ebbol a szempontból a keleti, ázsiai rész is ennyire fejlett.
És az igazi látnivalók ezután következtek... Az ókor nagy jelentoségu kereskedelmi útvonalán, a keletet nyugattal összeköto Selyem-úton haladtunk elore. Elsoként Obrukban egy felújítás alatt álló, Csaba elmondása szerint néhány éve még romos karavánszerájt néztünk meg, ahová a bedeszkázott bejárat résein keresztül jutottunk be. Nagyon izgalmas volt. A karavánszeráj fo építészeti jellegzetessége, a boltíves szerkezet, amely a nomád népek sátorállítási technikájának mintájára az európai építészetben is meghonosodott, a gótikus stílus jellegzetességeként. Az az érzésem támadt, hogy az európai kultúra, melyre oly büszkék vagyunk, nem is teljesen a mienk, Keletrol vettük át, aztán szép lassan saját képünkre és hasonlatosságunkra alakítottuk.
Ezután következett a meglepetés, amelyet Csaba „bizalomjátéknak” nevezett és azt feltételezte, hogy sorba állva, egymás kezét fogva, behunyt szemmel, elindulunk utána. Amikor végre megérkeztünk valahová és kinyithattuk a szemünket, egy kerek, feneketlennek tuno tónál találtuk magunkat. Gyönyöru látvány, feledhetetlen emlék…
Rövid buszozás után a következo megálló Sultanhani volt, ahol már egy tökéletes állapotban megorzött, múzeumként látogatható karavánszerájt néztünk meg, ahol jobban áttekintheto volt a sajátos célt szolgáló épület belso szerkezete. Azután átsétáltunk a túloldalra, és megnéztük a török történelem és kultúra jelentos személyiségeinek állított emlékmuvet. Tátáka pedig sorra elmagyarázta nekünk, ki kicsoda és milyen érdemei vannak.
Tovább indultunk a célpont, Göreme felé és közben figyeltük a domborzat változásait, a messzeségben felsejlo egyik vulkán csúcsát, amely a vidék jellegzetes domborzatát létrehozta, majd a város közelében egy hajtukanyar után feltárult elottünk a csoda: Kappadókia, a maga változatos formájú szikláival. Megérkeztünk a szálláshelyünkre és elfoglaltuk azt, egy hangulatos családi panzióban töltünk két éjszakát, melynek alsó szintjén sziklába vájt „lakosztályok” vannak. A belso udvar hangulatos, a fákon - a kislányok legnagyobb örömére - érett kajszibarack. A felso szint teraszáról pedig be lehet látni az egész környéket.
Lemossuk magunkról az út porát, aztán vacsora elott a Göreme szomszédságában lévo településre indulunk, ahol a környék legmagasabb pontjáról, egy hatalmas koszikla belsejében kialakított kastély tetejérol nézzük végig a naplementét, a magasból csodáljuk meg a körülöttünk elterülo Kappadókiát.
Aztán vissza Göremébe, ahol a város egy hangulatos éttermében vacsorázunk. Vacsora után a csapat egy része a focivilágbajnokság dönto mérkozését nézi a panzió udvarában, mi pedig rövidke sétára indulunk a város gyönyöruen kivilágított foutcáján, melyen két oldalt üzletek sorakoznak. Veszünk néhány apróságot, aztán visszatérünk a panzióba, ahol a focimeccs végeztével eléggé elnéptelenedik az udvar, csak a „nagyok” vannak ébren, akik Székely Leventét és a barátnojét várják, akik itt csatlakoznak hozzánk, hogy a malatyai fesztiválon részt vegyenek.
Másnap reggel ismét felkerekedünk, hogy immár közelebbrol is megismerkedjünk Kappadókia néhány csodájával. Elsoként a szomszédos Chavusin-ba megyünk, ahol felmászunk egy hegyre és bejárjuk a hegy oldalában kialakított lakóüregeket. Ezek között egy kisebb és egy jóval nagyobb templomot is megcsodálhattunk. Ez utóbbi falain még jól kivehetok a falfreskók maradványai.
Ezután a helyi kerámiamuhelybe látogatunk el, ahol megmutatják nekünk a kerámiatárgyak hagyományos korongozási módszerét, a díszítési technikát és a motívumrendszert, aztán három hatalmas teremben kedvünkre válogathattunk a kiállított tárgyak között, a tulajdonos jóvoltából 50%-os árengedménnyel. Szívesen elhoztam volna a kiállított tárgyak nagy részét, olyan gyönyöruek voltak, de meg kellett elégednem néhány aprósággal.
A következo állomás a Szabadtéri Múzeum, Göremében. Ez a hely két érdekes látnivalót is tartogat számunkra. Így a csapat egyik része a szurdokba merészkedik fel Csaba vezetésével, a többiek pedig a sziklakúpokba vájt üregeket látogatják meg. Kedvünk nem lankad, a hatalmas hoség ellenére sem. A gyülekezonél aztán mindenki lelkesen mesél a látottakról. Valóban ebben rejlik Kappadókia csodája: harmonikusan ötvözodik benne az, amit a természet létrehozott azzal, amit az emberi civilizáció(k).
Végezetül, Maziba indulunk, hogy meglátogassunk egyet a földalatti városok közül, melyek szintén a vidék jellegzetésségei közé tartoznak. A nagy kaland elott elköltünk egy rusztikus hangulatú ebédet Kaymakli-ban, egy hangulatos „kiskocsma” udvarán. Az idézojelet azért használom, mert, ha a valóságnak megfeleloen szeretném leírni a helyszínt, teázónak nevezném. A török férfiak, a nálunk megszokott italozás helyett, teázgatással, különbözo társasjátékokkal múlatják itt az idot.
Mazi központjában leszállunk a buszról, a tikkasztó hoségben végigsétálunk a falun, a temetoig, aztán felkapaszkodunk egy meredek oldalon, ami egy lapos dombtetore vezet. Itt állatok legelnek távolabb pedig krumpliföldek zöldellnek. A magaslat túlsó oldaláról újra be lehet látni a faluba. A település kifli alakú, középen körbeöleli a dombot, melynek tetejét mintha csak derékban letarolta volna valaki, másik oldalán pedig sziklás hegyoldal magasodik, melyen felfedezhetok a puha mészkobe vájt osrégi üregek nyílásai. Még a dombteton vagyunk, amikor a minaret hangszórójából felhangzik a késo délutáni ima, ennek szólamaira ereszkedünk vissza a faluba. A központban találkozunk a vezetokkel, akik elkalauzolnak minket a föld alá, ahol megismerkedhetünk a földalatti város lakóinak életformájával. Istálló, konyha, borpince, postagalamb-„dúc”, felszínre vezeto járatok, szelloztetok, a védelmi rendszer maradványai – a vezetonk által elmondottak szerint, jaj a betolakodóknak – kutak, lakóüregek és természetesen a templom, egyszóval csodálatos mindaz, amit az emberi szükség és leleményesség már a kezdetek kezdetén létrehozott. Miután több emeletnyi mélységbol feljövünk a felszínre, mondhatni nyakon vág a hoség és a kedves öreg bácsi meghívására teázni megyünk a szemközti kiskocsmába. Itt várjuk meg a kis csapatot, amely azt az útvonalat próbálja ki, melyen még a föld alatti város lakói jártak a felszínre annak idején. Arcukon boldog mosollyal érkeznek meg és csatlakoznak hozzánk, lelkesen mesélik élményeiket, az útközben átélt kalandokat.
Aztán indulás vissza Göremébe, ahol vacsorára szalmapityókát rendeltünk hallal - Pityut idézve: juhúúúú. Ezután pedig a szálláson gyors csomagolás, készülodés a másnapi továbbindulásra, de mindezek ellenére, természetesen, azért még egy kis tánc, muzsika is belefér.

Malatya, az utolsó állomás
Megreggelizünk az Ufuk panzióban, bepakolunk a buszba, búcsút mondunk vendéglátóinknak és rajta... Szemmel láthatóan mindenki szomorúbb, mint a legutóbbi induláskor, így veszünk búcsút Kappadókiától. Nem is csoda, hiszen e röpke két nap alatt kipihentük aksehiri fáradalmainkat, élményekkel gazdagodtunk, feltöltodtünk pozitív energiával. Így indulunk neki a második kihívásnak, a Malatyai Kajszibarack Fesztiválon való részvételnek.
Útközben ismét a változatos tájat, domborzatot figyeljük, akad látnivaló boven, sot a leheto legpozitívabb példa is nyilvánvalóvá válik: a törökök még a sivatagból is képesek termoföldet varázsolni, valahogy úgy, mint ahogyan a székely fabrikál fából vaskarikát. Közben el sem hinné az ember, milyen magaslatokba emelkedünk a tengerszinthez képest. A GPS-t figyeljük, lejegyezzük a folyton növekvo értékeket, amelyek aztán 1935 m-nél állapodnak meg. Innen kezdünk ereszkedni, mert Malatya város „csupán” 930 méteres tengerszint fölötti magasságban helyezkedik el.
Hosszú az út, kevés a piheno, de aztán megállunk egy benzinkútnál. Iszunk egy frissíto teát és találkozunk az észt tánccsoporttal, ok szintén Malatyaba igyekeznek. Aztán újra lóra, vagyis buszra, már nem vagyunk olyan messze a céltól. Az észtek elrobognak elottünk, hogy aztán nemsokára az út szélén pillantsuk meg oket, pontosabban a füstölgo buszukat, melynek a hoségtol és a sebességtol kirobbant mind a két elso kereke… Borzasztó látvány, megállunk, a merészebbek igyekeznek segíteni, amiben lehet. Kikapkodják a csomagokat, miközben a busz még mindig ontja magából a füstöt… Aztán nyilvánvalóvá válik mit tehetünk, helyet szorítunk nekik a mi buszunkon, hisz nem maradhatnak ott a tikkasztó, közel 50 fokos félsivatagi hoségben. A zenészek elokapják a hangszereket, muzsikálnak, mi énekelünk, de úgy tunik az észtek még mindig sokkos állapotban vannak. Viszont a mondás, Aksehir óta másodszor, újra beigazolódik: kicsi helyen sok jó ember elfér. Késobb aztán egy másiknak az ellentéte is: jótett helyébe jót ne várj. Arról ugyanis, amit sokkos állapotnak véltünk végül beigazolódott, hogy valójában nem más, mint az északi népek huvössége… De ez a sztereotípia is csak a leheto legenyhébb kifejezés. Korántsem felel meg a valóságnak… Az észtek akkori és késobbi viselkedése alapján inkább rátartiságról van szó, de nyugodtan nevezhetném akár bunkóságnak is… És ezt, sajnos, sem a közel 50 fokos hoség, sem a török vendégszeretet nem képes felülmúlni…
Megérkezünk Malatyaba, jókora város, zsúfolt a forgalom, elvergodünk a szálláshelyre és elfoglaljuk kényelmes szobáinkat. Utána vacsora, majd a fesztivált megnyitó felvonulásra megyünk, öreg este van mire hazaérünk. A hoség elképeszto, hogy is fogjuk kibírni...
A fesztivál programja igencsak zsúfolt, a tervezett három fellépést Csabának sikerül lefaragnia napi kettore. Ezek különbözo helyszíneken zajlanak: tó melletti színpad elott, vörös szonyegen, játszótéri homokozóban, parkban. Mindenhová egy városi busz szállít minket, nagyon nagyok a távolságok, zsúfolt a forgalom és szorít az ido.
Az esti fellépés rendszerint a város peremén, egy tó környékén zajlik. Ez azért is jó, mert a fellépésre való várakozás közben - ami néha nem is kevés (az elso három nap alatt összesen 10 órát kellett hiába téblábolnunk – mindez egy nagyon fontos hettita temetkezési hely megtekintésének róvására) - a fuben üldögélünk… Megnyugtató érzés az egész napos hoség, por és zaj után. A fesztivál résztvevoi között az észt csoporton és a helyieken kívül vannak még szírek, akik barátságosak ugyan, de kicsit nyersek, néha éppenséggel ijesztoek, és ez az érzés nem változik még a harmadik nap után sem Zenéjükben, táncukban, viselkedésükben egzotikumnak számítanak a kifinomult európai ízlésünknek, az általuk készített rózsaszörp viszont, amivel már többször is megkínáltak mindenkinek nagyon ízlik.
Nagy csalódásunkra a hettiták földjére nem juthatunk el. Három órányi távolságra esik Malatyától, és a fesztivál zsúfolt programja ezt nem teszi lehetové… Be kell érnünk annyival, hogy elmehetünk Aquaparkba. Városnézés gyanánt pedig meg kell elégednünk azzal, hogy elvisznek az óvárosi részbe, ahol megnézhetünk egy dzsámit. Ez jóval nagyobbnak, jellegzetesebbnek és patinásabbnak bizonyult, mint az, amit Akshehirben láttunk. Pénzt költeni a „bazárba” vittek. Ez az eddigi tapasztalataimhoz képest nagyon-nagyon vérszegénynek bizonyult, inkább piacnak nevezném. Kézmuves tárgyaknak nyoma sincs, hiába keressük széltében, hosszában. A fo attrakciót a szivárvány színeire festett, eladásra kínált napos csibék jelentették… Mintha csak a húsvéti nyuszi költötte volna oket…
Így aztán legmaradandóbb emlékünk ismét csak a török vendégszeretet legújabb példája. Betértünk egy lokantába, ahol szomjúságunkat szerettük volna csillapítani egy jó hideg itallal… Leültünk egy asztal mellé, iszogattuk a dobozos visne suyu-nkat (= meggylé), amikor a kedves hölgy, a ház ajándékaként, tányéron valamiféle hússal töltött finomságot hozott nekünk, melyet eloször édességnek véltünk… Erre mondta Emese, hogy felfoghatatlan az, amire a törökök képesek, még akkor is, ha az esetek többségében, a költés bizony meghaladja a keresetet…
A gyülekezo után a busz visszaszáguld velünk a szállásra, ismét öltözni kell az esti fellépésre. Ez alkalommal ismét a tó partján felállított színpad elotti vörös szonyegen kell táncolni. A malathyai fellépések legmagasabb rangú díszvendégének a város polgármestere bizonyul.
Vacsora után visszavisznek minket a szállásra. Nagy az izgalom, mindenki a Csaba 45. születésnapjának megünneplésére készülodik. O nem tud semmit az egészrol, de talán sejti, hogy csak nem állják meg szó nélkül azok akik évek óta életük részének tekintik… Fura lehetett neki, hogy senki nem mondott semmit, mindenki úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna… És aztán jött végre a hír, hogy a bajuszos bácsi lent van az ebédloben. Akkor az egész csapat uccu neki, azt sem tudjuk melyik lábunkra álljunk, hogy csináljuk, hogy jó legyen… A napraforgómagból „készült”, fogkrémmel, cseresznyeszemekkel díszített tortán, a fogpiszkálóból rögtönzött gyertyák majdnem teljesen leégnek, mire sikerül végre a szíreket lecsendesíteni, hogy mi is bevonulhassunk a terembe és köszönthessük az ünnepeltet. Meghitt pillanatok következtek… A Happy Birthday to you-t énekelve az egész csapat bevonul és körülállja ot, a szírek is odagyulnek, velünk énekelnek, aztán két markos legény közülük felkapja Csabát a levegobe. Ezután a zenészek elhúzzák a szülinapi köszönto sokkal szívhez szólóbb változatát, a Sok születésnapokat vígan megérhess kezdetut, melyet mindenki együtt énekelt. A legmeghatóbbak szerintem a közös tánc pillanatai voltak. Aztán a szírek is rázendítenek, néhányan bekapcsolódunk a tánc(uk)ba, és aztán a szó szoros értelmében kimenekülünk belole, de elmondhatjuk, hogy egy újabb hátborzongató élménnyel gazdagodtunk velük kapcsolatban.
Az utolsó nap reggelén Székely Levente és Magdika elbúcsúznak tolünk. Amíg mi este hazafele indulunk, ok déli irányba, a török riviéra felé folytatják útjukat.
Reggeli után az elso emelet teraszáról csodáljuk a kilátást, aztán nekilátunk a csomagolásnak. Dél fele megyünk ebédelni és utána, Csaba bácsi jóvoltából, a város egyik elegáns cukrászdájában kóstoljuk meg a török fagyik királynojét, a kahramanmarast. Egy újabb gyors pénzköltési kísérlet után visszatérünk a szállásra, készülodni kell az utolsó fellépésekre. Az elso a város forgalmas foutcája mentén lévo kútszeru építménynél zajlik, amely mellett nap mint nap elhaladtunk a busszal, de túlságosan közel most sem juthatunk hozzá a sok, muzsikaszóra összesereglett nézo miatt, akik kíváncsian és érdeklodéssel nézik végig az eloadást. A végén újabb megható gesztus: valaki egy zászlóba csavart, nemzetiszín (piros és fehér) szekfucsokrot ad Emesének.
A Malatyai Kajszibarack Fesztivál utolsó fellépésére a tó melletti helyszínen, a nemzeti és helyi termékeket bemutató kiállításnak helyet adó épületek egyikében kerül sor, a standok közötti téren, ahová ismét nagy tömeg gyul össze. Mindenki fergeteges felcsíki táncnak lehet tanúja.
Aztán elindulunk vissza a szállásra, hogy még vacsora elott folytassuk a pakolást. Nincs sok idonk, de ennek fejében vacsora elott egy órára a Malatya Park nevezetu bevásárlóközpontba is elmehetünk, majd a vacsora után újra vissza a szállásra, a boröndök mellé, hisz a tervek szerint 11 órakor indulunk hazafelé.
Az idopont végül jócskán kitolódik, csak fél órával éjfél után tudunk elindulni, mert a város polgármestere személyesen kíván elbúcsúzni az összes résztvevo tánccsoporttól. Így mindannyian levonulunk az étkezdébe, ahol mindenki kezet fog a polgármesterrel és átveszi tole a búcsúajándékot. Ezután következik a csomagok lehordása és bepakolása a buszba. Ez is sok idot vesz igénybe, aztán elérkeznek a búcsú pillanatai… Tátáka mindenkit megölel és indulás elott „I love you Romania!” csatakiáltással ugrik fel a buszra. A malatyai szervezo úriember ennél jóval visszafogottabb, csak egyszeru kézfogással búcsúzik.
A buszunk végül kikanyarodik a mellékutcából, de láthatjuk még, ahogyan az épület elso emeleti teraszáról a szírek integetnek utánunk. Hosszú útnak nézünk elébe, ezerhatszáz és egynéhány kilométer áll elottünk a román határig. Mindenki fáradt, Csaba bácsi az Avatarral próbál szórakoztatni minket, de csupán altatónak szolgál. Mindenki elalszik, természetesen a Motor urat kivéve, aki mellett ezúttal Udi tartja a frontot. Hajnal felé megállunk valahol egy benzinkútnál, csak néhányan szállunk le. Aztán újra felkerekedünk, lassan világosodni kezd és a távolban feltunik a havas csúcs, melyet útban Malatya felé hagytunk magunk mögött. Most azonban másik irányba, Kayseri felé haladunk. Sorra maradnak el mögöttünk a városok és velük együtt a kilóméterek: Kirikkale, Elmadag, Ankara, Izmit.
Délután kerülünk Istanbul közelébe. A boszporuszi hídfonél megállunk, elbúcsúzunk Jenicától az idegenvezetonktol és Pelintol, alányától, aztán vissza Európába. Megállunk egy benzinkútnál, megebédelünk az itthonról felcsomagolt elemózsiából, aztán továbbindulunk Derekoy felé, ott lépjük át a bolgár határt. Egy benzinkútnál megvacsorázunk, aztán megyünk tovább Malko Tarnovo felé, végigkövetjük a bolgár tengerpart vonalát, de Marinkánál újra elalszom, így semmit nem látok az egészbol, amúgy is sötét minden, újra a jól ismert lepukkant terep, az alig járható utak, nem nagy szám…
És végre újra itthon, de csak majdnem. Vama Veche-nél ébredek fel, már hajnalodik, mire megállunk egy a parton lévo panzió parkolójában. Még sohasem jártam errefelé, kíváncsi is vagyok, vajon különbözik-e attól amit a tv-ben láttam-hallottam, így Emesével azonnal felfedezokörútra indulunk. Hát elso benyomásom alapján nem sokminden utal arra, hogy a tengerpartra érkeztünk. Esetleg abból lehet ezt sejteni, hogy félkómás fiatalok tántorognak hazafelé a lassacskán véget éro bulikból, némelyikük egybol a parton heveredik le. A távolban különbözo stílusú zene foszlányai keverednek, eklektikus környezet nemcsak az építkezési stílusok de a szórakozási lehetoségek szempontjából is.
A napfelkeltét az egyik parton lévo teraszon követjük végig, egy presszókávét szürcsölgetve, aztán visszamegyünk a buszhoz, felvesszük a fürdoruhát. A homok tele van szeméttel, egy négyzetcentiméter sem mentes az ottfeledett cigarettacsikkektol, flakonoktól, papír- és muanyagcafatoktól… Kifekszünk a partra, de ez egyelore nem nagy élvezet, a nap lassan emelkedik felfelé, a homok hideg a derekunk alatt, de kitartóak vagyunk, megvárjuk a többieket, akik csak fél kilenc tájban érkeznek ki a partra. Délelott kellemesen telik az ido, többször is bemerészkedem a vízbe. Meglehetosen algás, de a partról figyelve szép sötétkék tinta színe van. Három órára szögezik le a továbbindulás idopontját, így két óra tájban visszamegyünk a buszhoz, a panzió mosdójában lezuhanyozunk, idoközben fekete felhok takarják el a napot, de mire eleredne az eso mi már úton is vagyunk. Pityu nélkül indulunk hazafele, o Vama Veche-n marad egy háromnapos koncertsorozat kedvéért.
Rövid benzinkúti megálló Urziceni-ban, aztán meg sem állunk a 45. szélességi foknál lévo vendégloig, ahol finom levest eszünk Csaba bácsi jóvoltából, amit megpótolunk ezzel-azzal. Már csak kb. kétszáz kilométer van hazáig, én újra elalszom, csak Sepsiszentgyörgyön ébredek fel újra, ahol Jutka vesz búcsút tolünk. A következo megálló Csíkszereda, ahol nekem is el kell majd búcsúznom a csapattól. És végre beérkezünk a városba, végigszáguldunk a brassói úton és megállunk az állomás épületénél. A csíkiak és az udvarhelyiek a csomagjaikat keresik. Én is elbúcsúzom, aztán bevágódok egy taxiba és meg sem állok hazáig. A csapat másik részének Balánbánya a végállomás.
Otthon hajnalig mesélek, nem gyozöm feleleveníteni az elmúlt napok eseményeit. Hihetetlenül boldognak érzem magam. Azt hiszem ez az utazás minden elvárásomat felülmúlta. És a legcsodálatosabb az egészben az, hogy még tizenhat nap sem volt arra elegendo, hogy megunjam Törökországot, mely ez alkalommal új csodáit tárta fel elottem.
Hálával tartozom a sorsnak és foként Csaba bácsinak, amiért én is részese lehettem ennek a történetnek, amelynek remélem hamarosan lesz majd folytatása. Hálás szívvel kívánom, hogy a Jóisten éltesse és segítse oket terveik megvalósításában!

Balázs Boróka,
2010.július 20.

Kezdjük talán azzal, hogy mi az az "Ördögborda"...
Az erdei pajzsikának egy másik megnevezése és a balánbányai gyermek néptáncegyüttes névadója.
1994-ben tanítónk buzdítására feliratkoztunk a néptánc körre. Eleinte még botorkáztunk, ahogy a kezdõk szoktak, de idõvel és sok munkával egyre csak alakult és gyarapodott tánccsoportunk.
1998-ban a gyimesközéploki népzene- és néptánc táborból hazafelé tartva, elmentünk a gyimes és felcsík határvonalára (Szellõ tetõ) és itt vettük fel az "Ördögborda" nevet. Akkor még nem tudtuk felmérni ez mit jelent, ma már tudjuk hogy milyen nagy kincsre tettünk szert.
Tánctanárunknak, Sándor Csabának már gyermekkora óta lelkében él a népzene, néptánc és néphagyomány iránti tisztelet és szeretet és ezt közel 10 éven át megpróbálta nekünk átadni.
Eleinte a felcsíki néptáncokat és népdalokat tanultuk meg, és az idõ elteltével egyre több lehetõségünk nyílt (adatközlõk, tánctáborok, fesztiválok által) más vidékek táncait, dalait is elsajátítani.
Így közel tíz vidék táncait sajátítottuk el (mezoségi, kalotaszegi, moldvai, gyimesi, küküllõmenti, méhkeréki, széki, vajdaszentiványi és nem utolsó sorban felcsíki táncokat amely szülõvárosunk kultúrájára is jellemző.