Törökországi kalandozások
(2010 július 4- 20)
Az utazás
Közel másfél órás késéssel
érkezett a busz a csíkszeredai találkozóhelyre,
ahol az udvarhelyi csapat, a csíkszeredai zenészek és
jómagam csatlakoztunk a balánbányai táncosokhoz.
Izgatottan vártuk, az utazás kezdetét, így
mindenki a Brassói út felso szakaszát figyelte,
mikor tunik fel végre a várva várt csapat. És
útnak indulunk... Vajon mi vár ott ránk? Mindenkit
ez a kérdés foglalkoztat, de leginkább talán
azt, aki mindennek a megálmodója és megszervezoje
volt, és akinek nem kevés idejébe, energiájába,
fáradozásába került összehozni a csapatot,
megnyerni a szülok bizalmát, engedélyét,
megszerezni az összes lehetséges támogatót.
Beleegyezésük, segítségük és
hozzájárulásuk nélkül ez az álom
talán nem is válhatott volna valóra. Mindezek
ellenére, Csaba szemmel láthatóan jókedvuen,
bizakodón tekint az elkövetkezo tizenhat nap elébe.
És igaza van… Olyan országba megyünk, ahol
jó szívvel, tárt karokkal várják
a vendéget, ahol kelloképpen nyitottak és kíváncsiak
mindarra, ami más.
És máris Sepsiszentgyörgyön vagyunk, ahol
a harmadik zenészünk csatlakozik hozzánk a barátnojével.
Így teljes a csapat.
És megyünk tovább, elhagyjuk Brassót, már
a Déli Kárpátokat szeljük át, melynek
legmagasabb csúcsát felho borítja, Csaba mesél,
én például nem is tudtam, hogy földrajz
szakos, mert hogy született pedagógus, az rögtön
meglátszik abból, ahogyan a gyermekekhez viszonyul,
akik hallgatnak rá és szemmel láthatólag
imádják ot. Jó példa erre a következo
mókás pillanat: megállunk Banesti mellett, ahol
rögtön felfedez egy lengohídat és anélkül,
hogy sejtenénk mirol van szó, libasorba állít
és felvezet minket a hídra… Itt készül
el az elso csoportkép.
A 45. szélességi foknál megebédelünk,
aztán meg sem állunk Giurgiu-ig. A buszon vidám
izgalom, zeneszó, jól esik az ember szívének-lelkének,
teljesen ráhangolódunk a közös célra:
székely-magyar tánccal, muzsikával meg fogjuk
nyerni vendéglátóink szívét.
És ott vagyunk a román-bolgár határátkelonél,
átjöttünk a két országot összeköto
Duna-hídon, aztán a bebocsátást nyerünk
Bulgáriába, a tisztítótuzbe, hogy azután
már Törökországba, a menyországba kerüljünk.
A megtisztulás egy jókora nyári záporral
kezdodik, hátrahagyjuk Ruse-t, Byala-t, Petko Karavelovo-t,
aztán V. Tarnovo és Gurkovo, Stara Zagora, Simeonovgrad
is mögöttünk marad. Hol van a kiút a tisztítótuzbol,
a labirintusból, ugyanaz a kérdés foglalkoztat
mint Dantét, vagy még annak elotte Thézeuszt,
és hát nekünk is jól jönne Ariadné
aranyfonala, hogy kijussunk végre. Közel egy órája
körözünk, mégse találjuk a Svilengradból
kivezeto utat, át kellene keljünk a Marica folyón,
de a Törökországba igyekvo turistát nem nagyon
kényeztetik errefelé, az útjelzo táblák
minimálisak, az ami van is félrevezeto. Minden lepukkanva,
szörnyu ez az ország, úgy tunik mintha csak madarak,
de emberek egyáltalán nem járnának errefelé.
Végre megtaláljuk a helyes irányt és közeledünk
a határhoz, ezt is csak az út menti, többnyire
török kamionokból álló kilóméteres
sorok jelzik. A határátlépo bolgár oldalán
leszállunk a buszról, egyenként megyünk
át egy épületen, ahol az útleveleinket ellenorzik.
A török oldal civilizáltabb, de a rengeteg autó,
elottünk sorakozó busz miatt sokat kell várni.
És végre egy kellemes meglepetés: már
nem kell 10 €-s vízumot váltani, mindenki kapott
egy pecsétet és kész. A második, ennél
jóval nagyobb szerencse egy magyarul jól beszélo
török buszsofor révén ér bennünket,
akirol megtudjuk hogy évek óta Magyarországon
dolgozik és aki néhány perc alatt elintézi,
hogy a török vámos megelégedjen annyival,
hogy felnyitogatják neki a csomagtartókat. Így
szerencsére megmenekülünk attól, hogy minden
csomagot egyenként behurcoljunk az oldalépületbe
csak azért, hogy átvilágítsák oket.
És végre újra elindulunk, elszáguldunk
Edirne (Drinápoly) mellett, Isztambul felé. Az egész
társaság alszik, a sofort, Emesét és engem
kivéve, az álom teljesen kipattant mindkettonk szemébol,
mikor a visszapillantó tükörben megláttunk,
hogy a „Motor úr” nagyokat ásít és
laposakat pillogtat a kormány mögött. Édes
Istenem, csak le ne koppanjon a szeme... És túljutottunk
a holtponton, Isztambul közelében gyönyöru napfelkeltének
lehettünk tanúi, aztán nemsokára a várva-várt
pillanat: feltunik a Boszporuszon átvezeto hídfo. Bár
a ”lényeg”, vagyis a Kék Mecset és
a Hagia Sophia nem látszik, teljesül a régi vágyam…
Legutóbb ugyanis, a boszporuszi hajózás közben
még csak vágyakozva tekintettem a hídon áthaladó
forgalomra, most meg fentrol, a hídról is láthatom
az azúrkék tengerszorost. És nemsokkal azután
már Ázsiában haladunk tovább Izmit felé,
Ankara irányába. A buszon jó a hangulat, a zenészek
jóvoltából újra szól a muzsika.
A jobb oldalunkon lévo gyönyöru kék és
rendkívül tiszta víz a térkép szerint
nem más mint a Márvány tenger, a bal oldalon
magas cserjékkel, fákkal borított hegyek magasodnak.
Rövid piheno, aztán sorra maradnak el mögöttünk
az autópálya menti településeket jelzo táblák:
Emirdag, Disli, Cay, Eber, Atakent... No, még csak körülbelül
16 km a célig... Aksehirhez közeledve az út mentén
cseresznyefák, tele érett gyümölccsel.
Aksehir
És végre beérünk a városba
és rögtön feltunik egy érdekesség,
egy turbános, kaftános figura, aki fordítva üli
meg a szamarat. Róla késobb kiderül, hogy nem más
mint Nassredin Hoca, vagyis a számunkra a román irodalomból
ismert Nastratin Hogea, aki idos korában ebben a városban
élt, és ide is temették el.
Találkozunk a szervezokkel, elvezetnek a szálláshelyünkre,
egy egyetemi központ bentlakásában fogunk lakni,
amely elég messze esik a várostól. Aztán
végre elfoglaljuk a szobáinkat. A csoportvezetoink valóban
annyian vannak mint a törökök, késobb derül
ki, hogy vigyáznak is ránk, ahogy csak tudnak, a programon
kívül moccanni sem lehet. Köztük van egy román
származású hölgy, Angelica, akit a városban
Jenica-nak szólítanak, és akit, kislányával,
Pelinnel együtt végül nagyon a szívünkbe
zárunk. És meg kell említenem a kis kopasz idos
embert is, akit magunk között ezerféleképpen
nevezünk. Mi például, székelyes egyszeruséggel,
Tátának… O tunt a legszigorúbbnak, de végül
kiderült, aranyból van a szíve. Mindvégig
olyan szeretettel gondoskodott rólunk, hogy végül
Tátáka lett belole.
Aztán irány a vacsora. A berendezés alapján
egy olyan teremrol lehet szó, amelyben lakodalmakat bonyolítanak
le, minden takaros, tiszta és finom. Vacsora után a
fesztivál nyitóünnepségére megyünk,
ahol tanúi lehetünk milyen lazák a törökök,
mennyire tudnak és szeretnek mulatni. Mire a foattrakció,
a várva várt török énekesno feljön
a színpadra már mindenki együtt énekel,
táncol, jól érzi magát. Minket is magával
ragad a hangulat, de megyünk vissza a szállásra,
ahol megismerkedünk a ciprusiakkal. Már elso este kezdetét
veszi a közös éneklés- és táncsorozat,
és folytatódik egész itt-tartózkodásunk
alatt. Így talán az sem teljesen véletlen, hogy
az elso meghívás is ettol a csapattól érkezik:
oszre Észak-Ciprusba várják a tánccsoportot.
Másnap elkezdodik a fellépések sorozata, eloször
az utcán összesereglett érdeklodok elott, aztán
magának a török külügyminiszternek, kinek
érkezésekor az összes fesztiválon résztvevo
tánccsoport sorfalat áll, de csak egy táncol
neki, a mienk. És tetszik is neki, hogy is ne tetszene, kedvesen
elbeszélget a táncosokkal, megsimogatja a kislányok
arcát - többek között az Ingridét –
érdeklodik, hogy érzik magukat, tetszik-e nekik Törökország.
És a nagy nap tiszteletére, ma nem a szokásos
helyen, hanem a már megszokott, domboldali helyszínen
lévo egyik vendégloben ebédelünk.
Közben a napi fellépések során megismerkedtünk
az összes többi résztvevo csapattal, sorra végigkövettük
a táncaikat, aztán este együtt buliztunk törökökkel,
osztrákokkal, magyarokkal, ciprusiakkal…
Aztán lassanként a várost is felfedeztük.
Az egyik fellépés után végigsétáltunk
az óvárosi részen, bementünk egy dzsámiba,
a helyi temetoben pedig meglátogattuk a híres anekdotahos
sírját. Akkor jöttünk rá, hogy ott
vagyunk a világ közepén... Onnan követtük
végig az éppen végéhez közeledo dél-afrikai
fotbalvilágbajnokság negyeddöntojét.
A legmaradandóbb élmények közé tartozik
a kirándulás Egirdir-be, a gyönyöru, édes
vizu tóhoz, amelyet Csaba jóvoltából azonnal
birtokba vehettünk. O csak a félszigetetet tartotta meg
magának, de azt is megmutatta nekünk, akkor értettük
meg miért is ragaszkodik hozzá oly nagyon. Így
hát kellemesen telt az ido, úszkáltunk, napoztunk,
aztán vissza Aksehirbe, a délutáni fellépésre.
Az utolsó három este fontos események zajlottak,
az elso a szervezok által megvalósított közös
táncház, az ú.n. cultural exchange. Ez arról
szólt, hogy minden csapat ad egy csipetet a magáéból
a többieknek is. Nekem mégis úgy tunt, hogy a legközvetlenebb
kapcsolat Európa és Törökország között
általunk valósult meg. Ennek gyümölcseként
aztán az utolsó két este a Fekete tenger partvidékén
lévo Zonguldak városából érkezett
tánccsoporttal buliztunk. Az elso ezek közül, a szabadtéri
valóban fergetegesre sikerült, második este azonban
a nélkülözhetetlen hangosítási technika
hiányában csak a félemeleti termecskében
tudtunk összegyulni, és mivel másnap mindannyian
útra keltünk, elég hamar elbúcsúztunk
egymástól.
Útban Malatya felé, Kappadókia
Reggel pakolás, gyors reggeli, kihordjuk a csomagokat, ellenorizzük
a szobákat nem maradt-e még valahol valami, aztán
indulás... Természetesen megálltunk annál
a jellegzetes épületnél, melyet az érkezésünkkor
elsoként pillantottunk meg és naponta jó néhányszor
elhaladtunk elotte. Arról az épületrol van szó,
melynek homlokzatát Nassredin Hoca szobrai díszítik.
Itt készítettünk egy újabb csoportképet,
aztán ló és szamár hiányában
fel a buszra... Indulás újabb kalandok felé.
Két rövidke piheno és az ebédszünet
után elértük Konyát, a kétmillió
lakosú járási központot, és úgy
átsuhantunk rajta, hogy észre sem vettük. A törökök
számára nagyon fontos az infrastruktúra, ennek
már ezelott is tanúja voltam, foként az európai
részen, de azt a világért sem gondoltam volna,
hogy ebbol a szempontból a keleti, ázsiai rész
is ennyire fejlett.
És az igazi látnivalók ezután következtek...
Az ókor nagy jelentoségu kereskedelmi útvonalán,
a keletet nyugattal összeköto Selyem-úton haladtunk
elore. Elsoként Obrukban egy felújítás
alatt álló, Csaba elmondása szerint néhány
éve még romos karavánszerájt néztünk
meg, ahová a bedeszkázott bejárat résein
keresztül jutottunk be. Nagyon izgalmas volt. A karavánszeráj
fo építészeti jellegzetessége, a boltíves
szerkezet, amely a nomád népek sátorállítási
technikájának mintájára az európai
építészetben is meghonosodott, a gótikus
stílus jellegzetességeként. Az az érzésem
támadt, hogy az európai kultúra, melyre oly büszkék
vagyunk, nem is teljesen a mienk, Keletrol vettük át,
aztán szép lassan saját képünkre
és hasonlatosságunkra alakítottuk.
Ezután következett a meglepetés, amelyet Csaba
„bizalomjátéknak” nevezett és azt
feltételezte, hogy sorba állva, egymás kezét
fogva, behunyt szemmel, elindulunk utána. Amikor végre
megérkeztünk valahová és kinyithattuk a
szemünket, egy kerek, feneketlennek tuno tónál
találtuk magunkat. Gyönyöru látvány,
feledhetetlen emlék…
Rövid buszozás után a következo megálló
Sultanhani volt, ahol már egy tökéletes állapotban
megorzött, múzeumként látogatható
karavánszerájt néztünk meg, ahol jobban
áttekintheto volt a sajátos célt szolgáló
épület belso szerkezete. Azután átsétáltunk
a túloldalra, és megnéztük a török
történelem és kultúra jelentos személyiségeinek
állított emlékmuvet. Tátáka pedig
sorra elmagyarázta nekünk, ki kicsoda és milyen
érdemei vannak.
Tovább indultunk a célpont, Göreme felé
és közben figyeltük a domborzat változásait,
a messzeségben felsejlo egyik vulkán csúcsát,
amely a vidék jellegzetes domborzatát létrehozta,
majd a város közelében egy hajtukanyar után
feltárult elottünk a csoda: Kappadókia, a maga
változatos formájú szikláival. Megérkeztünk
a szálláshelyünkre és elfoglaltuk azt, egy
hangulatos családi panzióban töltünk két
éjszakát, melynek alsó szintjén sziklába
vájt „lakosztályok” vannak. A belso udvar
hangulatos, a fákon - a kislányok legnagyobb örömére
- érett kajszibarack. A felso szint teraszáról
pedig be lehet látni az egész környéket.
Lemossuk magunkról az út porát, aztán
vacsora elott a Göreme szomszédságában lévo
településre indulunk, ahol a környék legmagasabb
pontjáról, egy hatalmas koszikla belsejében kialakított
kastély tetejérol nézzük végig a
naplementét, a magasból csodáljuk meg a körülöttünk
elterülo Kappadókiát.
Aztán vissza Göremébe, ahol a város egy
hangulatos éttermében vacsorázunk. Vacsora után
a csapat egy része a focivilágbajnokság dönto
mérkozését nézi a panzió udvarában,
mi pedig rövidke sétára indulunk a város
gyönyöruen kivilágított foutcáján,
melyen két oldalt üzletek sorakoznak. Veszünk néhány
apróságot, aztán visszatérünk a panzióba,
ahol a focimeccs végeztével eléggé elnéptelenedik
az udvar, csak a „nagyok” vannak ébren, akik Székely
Leventét és a barátnojét várják,
akik itt csatlakoznak hozzánk, hogy a malatyai fesztiválon
részt vegyenek.
Másnap reggel ismét felkerekedünk, hogy immár
közelebbrol is megismerkedjünk Kappadókia néhány
csodájával. Elsoként a szomszédos Chavusin-ba
megyünk, ahol felmászunk egy hegyre és bejárjuk
a hegy oldalában kialakított lakóüregeket.
Ezek között egy kisebb és egy jóval nagyobb
templomot is megcsodálhattunk. Ez utóbbi falain még
jól kivehetok a falfreskók maradványai.
Ezután a helyi kerámiamuhelybe látogatunk el,
ahol megmutatják nekünk a kerámiatárgyak
hagyományos korongozási módszerét, a díszítési
technikát és a motívumrendszert, aztán
három hatalmas teremben kedvünkre válogathattunk
a kiállított tárgyak között, a tulajdonos
jóvoltából 50%-os árengedménnyel.
Szívesen elhoztam volna a kiállított tárgyak
nagy részét, olyan gyönyöruek voltak, de meg
kellett elégednem néhány aprósággal.
A következo állomás a Szabadtéri Múzeum,
Göremében. Ez a hely két érdekes látnivalót
is tartogat számunkra. Így a csapat egyik része
a szurdokba merészkedik fel Csaba vezetésével,
a többiek pedig a sziklakúpokba vájt üregeket
látogatják meg. Kedvünk nem lankad, a hatalmas
hoség ellenére sem. A gyülekezonél aztán
mindenki lelkesen mesél a látottakról. Valóban
ebben rejlik Kappadókia csodája: harmonikusan ötvözodik
benne az, amit a természet létrehozott azzal, amit az
emberi civilizáció(k).
Végezetül, Maziba indulunk, hogy meglátogassunk
egyet a földalatti városok közül, melyek szintén
a vidék jellegzetésségei közé tartoznak.
A nagy kaland elott elköltünk egy rusztikus hangulatú
ebédet Kaymakli-ban, egy hangulatos „kiskocsma”
udvarán. Az idézojelet azért használom,
mert, ha a valóságnak megfeleloen szeretném leírni
a helyszínt, teázónak nevezném. A török
férfiak, a nálunk megszokott italozás helyett,
teázgatással, különbözo társasjátékokkal
múlatják itt az idot.
Mazi központjában leszállunk a buszról,
a tikkasztó hoségben végigsétálunk
a falun, a temetoig, aztán felkapaszkodunk egy meredek oldalon,
ami egy lapos dombtetore vezet. Itt állatok legelnek távolabb
pedig krumpliföldek zöldellnek. A magaslat túlsó
oldaláról újra be lehet látni a faluba.
A település kifli alakú, középen körbeöleli
a dombot, melynek tetejét mintha csak derékban letarolta
volna valaki, másik oldalán pedig sziklás hegyoldal
magasodik, melyen felfedezhetok a puha mészkobe vájt
osrégi üregek nyílásai. Még a dombteton
vagyunk, amikor a minaret hangszórójából
felhangzik a késo délutáni ima, ennek szólamaira
ereszkedünk vissza a faluba. A központban találkozunk
a vezetokkel, akik elkalauzolnak minket a föld alá, ahol
megismerkedhetünk a földalatti város lakóinak
életformájával. Istálló, konyha,
borpince, postagalamb-„dúc”, felszínre vezeto
járatok, szelloztetok, a védelmi rendszer maradványai
– a vezetonk által elmondottak szerint, jaj a betolakodóknak
– kutak, lakóüregek és természetesen
a templom, egyszóval csodálatos mindaz, amit az emberi
szükség és leleményesség már
a kezdetek kezdetén létrehozott. Miután több
emeletnyi mélységbol feljövünk a felszínre,
mondhatni nyakon vág a hoség és a kedves öreg
bácsi meghívására teázni megyünk
a szemközti kiskocsmába. Itt várjuk meg a kis csapatot,
amely azt az útvonalat próbálja ki, melyen még
a föld alatti város lakói jártak a felszínre
annak idején. Arcukon boldog mosollyal érkeznek meg
és csatlakoznak hozzánk, lelkesen mesélik élményeiket,
az útközben átélt kalandokat.
Aztán indulás vissza Göremébe, ahol vacsorára
szalmapityókát rendeltünk hallal - Pityut idézve:
juhúúúú. Ezután pedig a szálláson
gyors csomagolás, készülodés a másnapi
továbbindulásra, de mindezek ellenére, természetesen,
azért még egy kis tánc, muzsika is belefér.
Malatya, az utolsó állomás
Megreggelizünk az Ufuk panzióban, bepakolunk a buszba,
búcsút mondunk vendéglátóinknak
és rajta... Szemmel láthatóan mindenki szomorúbb,
mint a legutóbbi induláskor, így veszünk
búcsút Kappadókiától. Nem is csoda,
hiszen e röpke két nap alatt kipihentük aksehiri
fáradalmainkat, élményekkel gazdagodtunk, feltöltodtünk
pozitív energiával. Így indulunk neki a második
kihívásnak, a Malatyai Kajszibarack Fesztiválon
való részvételnek.
Útközben ismét a változatos tájat,
domborzatot figyeljük, akad látnivaló boven, sot
a leheto legpozitívabb példa is nyilvánvalóvá
válik: a törökök még a sivatagból
is képesek termoföldet varázsolni, valahogy úgy,
mint ahogyan a székely fabrikál fából
vaskarikát. Közben el sem hinné az ember, milyen
magaslatokba emelkedünk a tengerszinthez képest. A GPS-t
figyeljük, lejegyezzük a folyton növekvo értékeket,
amelyek aztán 1935 m-nél állapodnak meg. Innen
kezdünk ereszkedni, mert Malatya város „csupán”
930 méteres tengerszint fölötti magasságban
helyezkedik el.
Hosszú az út, kevés a piheno, de aztán
megállunk egy benzinkútnál. Iszunk egy frissíto
teát és találkozunk az észt tánccsoporttal,
ok szintén Malatyaba igyekeznek. Aztán újra lóra,
vagyis buszra, már nem vagyunk olyan messze a céltól.
Az észtek elrobognak elottünk, hogy aztán nemsokára
az út szélén pillantsuk meg oket, pontosabban
a füstölgo buszukat, melynek a hoségtol és
a sebességtol kirobbant mind a két elso kereke…
Borzasztó látvány, megállunk, a merészebbek
igyekeznek segíteni, amiben lehet. Kikapkodják a csomagokat,
miközben a busz még mindig ontja magából
a füstöt… Aztán nyilvánvalóvá
válik mit tehetünk, helyet szorítunk nekik a mi
buszunkon, hisz nem maradhatnak ott a tikkasztó, közel
50 fokos félsivatagi hoségben. A zenészek elokapják
a hangszereket, muzsikálnak, mi énekelünk, de úgy
tunik az észtek még mindig sokkos állapotban
vannak. Viszont a mondás, Aksehir óta másodszor,
újra beigazolódik: kicsi helyen sok jó ember
elfér. Késobb aztán egy másiknak az ellentéte
is: jótett helyébe jót ne várj. Arról
ugyanis, amit sokkos állapotnak véltünk végül
beigazolódott, hogy valójában nem más,
mint az északi népek huvössége… De
ez a sztereotípia is csak a leheto legenyhébb kifejezés.
Korántsem felel meg a valóságnak… Az észtek
akkori és késobbi viselkedése alapján
inkább rátartiságról van szó, de
nyugodtan nevezhetném akár bunkóságnak
is… És ezt, sajnos, sem a közel 50 fokos hoség,
sem a török vendégszeretet nem képes felülmúlni…
Megérkezünk Malatyaba, jókora város, zsúfolt
a forgalom, elvergodünk a szálláshelyre és
elfoglaljuk kényelmes szobáinkat. Utána vacsora,
majd a fesztivált megnyitó felvonulásra megyünk,
öreg este van mire hazaérünk. A hoség elképeszto,
hogy is fogjuk kibírni...
A fesztivál programja igencsak zsúfolt, a tervezett
három fellépést Csabának sikerül
lefaragnia napi kettore. Ezek különbözo helyszíneken
zajlanak: tó melletti színpad elott, vörös
szonyegen, játszótéri homokozóban, parkban.
Mindenhová egy városi busz szállít minket,
nagyon nagyok a távolságok, zsúfolt a forgalom
és szorít az ido.
Az esti fellépés rendszerint a város peremén,
egy tó környékén zajlik. Ez azért
is jó, mert a fellépésre való várakozás
közben - ami néha nem is kevés (az elso három
nap alatt összesen 10 órát kellett hiába
téblábolnunk – mindez egy nagyon fontos hettita
temetkezési hely megtekintésének róvására)
- a fuben üldögélünk… Megnyugtató
érzés az egész napos hoség, por és
zaj után. A fesztivál résztvevoi között
az észt csoporton és a helyieken kívül vannak
még szírek, akik barátságosak ugyan, de
kicsit nyersek, néha éppenséggel ijesztoek, és
ez az érzés nem változik még a harmadik
nap után sem Zenéjükben, táncukban, viselkedésükben
egzotikumnak számítanak a kifinomult európai
ízlésünknek, az általuk készített
rózsaszörp viszont, amivel már többször
is megkínáltak mindenkinek nagyon ízlik.
Nagy csalódásunkra a hettiták földjére
nem juthatunk el. Három órányi távolságra
esik Malatyától, és a fesztivál zsúfolt
programja ezt nem teszi lehetové… Be kell érnünk
annyival, hogy elmehetünk Aquaparkba. Városnézés
gyanánt pedig meg kell elégednünk azzal, hogy elvisznek
az óvárosi részbe, ahol megnézhetünk
egy dzsámit. Ez jóval nagyobbnak, jellegzetesebbnek
és patinásabbnak bizonyult, mint az, amit Akshehirben
láttunk. Pénzt költeni a „bazárba”
vittek. Ez az eddigi tapasztalataimhoz képest nagyon-nagyon
vérszegénynek bizonyult, inkább piacnak nevezném.
Kézmuves tárgyaknak nyoma sincs, hiába keressük
széltében, hosszában. A fo attrakciót
a szivárvány színeire festett, eladásra
kínált napos csibék jelentették…
Mintha csak a húsvéti nyuszi költötte volna
oket…
Így aztán legmaradandóbb emlékünk
ismét csak a török vendégszeretet legújabb
példája. Betértünk egy lokantába,
ahol szomjúságunkat szerettük volna csillapítani
egy jó hideg itallal… Leültünk egy asztal mellé,
iszogattuk a dobozos visne suyu-nkat (= meggylé), amikor a
kedves hölgy, a ház ajándékaként,
tányéron valamiféle hússal töltött
finomságot hozott nekünk, melyet eloször édességnek
véltünk… Erre mondta Emese, hogy felfoghatatlan
az, amire a törökök képesek, még akkor
is, ha az esetek többségében, a költés
bizony meghaladja a keresetet…
A gyülekezo után a busz visszaszáguld velünk
a szállásra, ismét öltözni kell az
esti fellépésre. Ez alkalommal ismét a tó
partján felállított színpad elotti vörös
szonyegen kell táncolni. A malathyai fellépések
legmagasabb rangú díszvendégének a város
polgármestere bizonyul.
Vacsora után visszavisznek minket a szállásra.
Nagy az izgalom, mindenki a Csaba 45. születésnapjának
megünneplésére készülodik. O nem tud
semmit az egészrol, de talán sejti, hogy csak nem állják
meg szó nélkül azok akik évek óta
életük részének tekintik… Fura lehetett
neki, hogy senki nem mondott semmit, mindenki úgy viselkedett,
mintha mi sem történt volna… És aztán
jött végre a hír, hogy a bajuszos bácsi
lent van az ebédloben. Akkor az egész csapat uccu neki,
azt sem tudjuk melyik lábunkra álljunk, hogy csináljuk,
hogy jó legyen… A napraforgómagból „készült”,
fogkrémmel, cseresznyeszemekkel díszített tortán,
a fogpiszkálóból rögtönzött gyertyák
majdnem teljesen leégnek, mire sikerül végre a
szíreket lecsendesíteni, hogy mi is bevonulhassunk a
terembe és köszönthessük az ünnepeltet.
Meghitt pillanatok következtek… A Happy Birthday to you-t
énekelve az egész csapat bevonul és körülállja
ot, a szírek is odagyulnek, velünk énekelnek, aztán
két markos legény közülük felkapja Csabát
a levegobe. Ezután a zenészek elhúzzák
a szülinapi köszönto sokkal szívhez szólóbb
változatát, a Sok születésnapokat vígan
megérhess kezdetut, melyet mindenki együtt énekelt.
A legmeghatóbbak szerintem a közös tánc pillanatai
voltak. Aztán a szírek is rázendítenek,
néhányan bekapcsolódunk a tánc(uk)ba,
és aztán a szó szoros értelmében
kimenekülünk belole, de elmondhatjuk, hogy egy újabb
hátborzongató élménnyel gazdagodtunk velük
kapcsolatban.
Az utolsó nap reggelén Székely Levente és
Magdika elbúcsúznak tolünk. Amíg mi este
hazafele indulunk, ok déli irányba, a török
riviéra felé folytatják útjukat.
Reggeli után az elso emelet teraszáról csodáljuk
a kilátást, aztán nekilátunk a csomagolásnak.
Dél fele megyünk ebédelni és utána,
Csaba bácsi jóvoltából, a város
egyik elegáns cukrászdájában kóstoljuk
meg a török fagyik királynojét, a kahramanmarast.
Egy újabb gyors pénzköltési kísérlet
után visszatérünk a szállásra, készülodni
kell az utolsó fellépésekre. Az elso a város
forgalmas foutcája mentén lévo kútszeru
építménynél zajlik, amely mellett nap
mint nap elhaladtunk a busszal, de túlságosan közel
most sem juthatunk hozzá a sok, muzsikaszóra összesereglett
nézo miatt, akik kíváncsian és érdeklodéssel
nézik végig az eloadást. A végén
újabb megható gesztus: valaki egy zászlóba
csavart, nemzetiszín (piros és fehér) szekfucsokrot
ad Emesének.
A Malatyai Kajszibarack Fesztivál utolsó fellépésére
a tó melletti helyszínen, a nemzeti és helyi
termékeket bemutató kiállításnak
helyet adó épületek egyikében kerül
sor, a standok közötti téren, ahová ismét
nagy tömeg gyul össze. Mindenki fergeteges felcsíki
táncnak lehet tanúja.
Aztán elindulunk vissza a szállásra, hogy még
vacsora elott folytassuk a pakolást. Nincs sok idonk, de ennek
fejében vacsora elott egy órára a Malatya Park
nevezetu bevásárlóközpontba is elmehetünk,
majd a vacsora után újra vissza a szállásra,
a boröndök mellé, hisz a tervek szerint 11 órakor
indulunk hazafelé.
Az idopont végül jócskán kitolódik,
csak fél órával éjfél után
tudunk elindulni, mert a város polgármestere személyesen
kíván elbúcsúzni az összes résztvevo
tánccsoporttól. Így mindannyian levonulunk az
étkezdébe, ahol mindenki kezet fog a polgármesterrel
és átveszi tole a búcsúajándékot.
Ezután következik a csomagok lehordása és
bepakolása a buszba. Ez is sok idot vesz igénybe, aztán
elérkeznek a búcsú pillanatai… Tátáka
mindenkit megölel és indulás elott „I love
you Romania!” csatakiáltással ugrik fel a buszra.
A malatyai szervezo úriember ennél jóval visszafogottabb,
csak egyszeru kézfogással búcsúzik.
A buszunk végül kikanyarodik a mellékutcából,
de láthatjuk még, ahogyan az épület elso
emeleti teraszáról a szírek integetnek utánunk.
Hosszú útnak nézünk elébe, ezerhatszáz
és egynéhány kilométer áll elottünk
a román határig. Mindenki fáradt, Csaba bácsi
az Avatarral próbál szórakoztatni minket, de
csupán altatónak szolgál. Mindenki elalszik,
természetesen a Motor urat kivéve, aki mellett ezúttal
Udi tartja a frontot. Hajnal felé megállunk valahol
egy benzinkútnál, csak néhányan szállunk
le. Aztán újra felkerekedünk, lassan világosodni
kezd és a távolban feltunik a havas csúcs, melyet
útban Malatya felé hagytunk magunk mögött.
Most azonban másik irányba, Kayseri felé haladunk.
Sorra maradnak el mögöttünk a városok és
velük együtt a kilóméterek: Kirikkale, Elmadag,
Ankara, Izmit.
Délután kerülünk Istanbul közelébe.
A boszporuszi hídfonél megállunk, elbúcsúzunk
Jenicától az idegenvezetonktol és Pelintol, alányától,
aztán vissza Európába. Megállunk egy benzinkútnál,
megebédelünk az itthonról felcsomagolt elemózsiából,
aztán továbbindulunk Derekoy felé, ott lépjük
át a bolgár határt. Egy benzinkútnál
megvacsorázunk, aztán megyünk tovább Malko
Tarnovo felé, végigkövetjük a bolgár
tengerpart vonalát, de Marinkánál újra
elalszom, így semmit nem látok az egészbol, amúgy
is sötét minden, újra a jól ismert lepukkant
terep, az alig járható utak, nem nagy szám…
És végre újra itthon, de csak majdnem. Vama Veche-nél
ébredek fel, már hajnalodik, mire megállunk egy
a parton lévo panzió parkolójában. Még
sohasem jártam errefelé, kíváncsi is vagyok,
vajon különbözik-e attól amit a tv-ben láttam-hallottam,
így Emesével azonnal felfedezokörútra indulunk.
Hát elso benyomásom alapján nem sokminden utal
arra, hogy a tengerpartra érkeztünk. Esetleg abból
lehet ezt sejteni, hogy félkómás fiatalok tántorognak
hazafelé a lassacskán véget éro bulikból,
némelyikük egybol a parton heveredik le. A távolban
különbözo stílusú zene foszlányai
keverednek, eklektikus környezet nemcsak az építkezési
stílusok de a szórakozási lehetoségek
szempontjából is.
A napfelkeltét az egyik parton lévo teraszon követjük
végig, egy presszókávét szürcsölgetve,
aztán visszamegyünk a buszhoz, felvesszük a fürdoruhát.
A homok tele van szeméttel, egy négyzetcentiméter
sem mentes az ottfeledett cigarettacsikkektol, flakonoktól,
papír- és muanyagcafatoktól… Kifekszünk
a partra, de ez egyelore nem nagy élvezet, a nap lassan emelkedik
felfelé, a homok hideg a derekunk alatt, de kitartóak
vagyunk, megvárjuk a többieket, akik csak fél kilenc
tájban érkeznek ki a partra. Délelott kellemesen
telik az ido, többször is bemerészkedem a vízbe.
Meglehetosen algás, de a partról figyelve szép
sötétkék tinta színe van. Három órára
szögezik le a továbbindulás idopontját,
így két óra tájban visszamegyünk
a buszhoz, a panzió mosdójában lezuhanyozunk,
idoközben fekete felhok takarják el a napot, de mire eleredne
az eso mi már úton is vagyunk. Pityu nélkül
indulunk hazafele, o Vama Veche-n marad egy háromnapos koncertsorozat
kedvéért.
Rövid benzinkúti megálló Urziceni-ban, aztán
meg sem állunk a 45. szélességi foknál
lévo vendégloig, ahol finom levest eszünk Csaba
bácsi jóvoltából, amit megpótolunk
ezzel-azzal. Már csak kb. kétszáz kilométer
van hazáig, én újra elalszom, csak Sepsiszentgyörgyön
ébredek fel újra, ahol Jutka vesz búcsút
tolünk. A következo megálló Csíkszereda,
ahol nekem is el kell majd búcsúznom a csapattól.
És végre beérkezünk a városba, végigszáguldunk
a brassói úton és megállunk az állomás
épületénél. A csíkiak és az
udvarhelyiek a csomagjaikat keresik. Én is elbúcsúzom,
aztán bevágódok egy taxiba és meg sem
állok hazáig. A csapat másik részének
Balánbánya a végállomás.
Otthon hajnalig mesélek, nem gyozöm feleleveníteni
az elmúlt napok eseményeit. Hihetetlenül boldognak
érzem magam. Azt hiszem ez az utazás minden elvárásomat
felülmúlta. És a legcsodálatosabb az egészben
az, hogy még tizenhat nap sem volt arra elegendo, hogy megunjam
Törökországot, mely ez alkalommal új csodáit
tárta fel elottem.
Hálával tartozom a sorsnak és foként Csaba
bácsinak, amiért én is részese lehettem
ennek a történetnek, amelynek remélem hamarosan
lesz majd folytatása. Hálás szívvel kívánom,
hogy a Jóisten éltesse és segítse oket
terveik megvalósításában!
Balázs Boróka,
2010.július 20.
|